Ecettel, olajjal, magában: Fejessaláta

Az élelmiszer-alapanyagok között levélzöldségekként számon tartott zöldségek (fejes saláta, endívia, cikória, spenót, sóska) növényrendszertanilag nem alkotnak egységes csoportot, különbözõ családokba tartoznak.

Közös vonásuk az, hogy föld feletti részüket, húsos, nedvdús levelüket vagy levélnyelüket, esetleg más húsos részüket, (például óriás rügyüket) fogyasztják. A fejes saláta (Lactuca sativa) karógyökeret fejlesztõ - a fészkesek családjába tartozó - növény. Gyökerei mélyen hatolnak a talajba, de oldalirányban csekély területet hálóznak be. Levelei szorosan egymásra borulva fejet képeznek, amelynek vastag erû, külsõ levelei sötétzöldek, némileg durvább szövetûek, míg a belsõ levelek zsengék, zöldessárgák vagy sárgák. Egyike a legrégebben termesztett zöldségnövényünknek.

A saláta gyûjtõnéven szereplõ zöldségfélék közül ez a legkedveltebb. A fejes saláta õse a keszegsaláta, ami nálunk elég gyakori gyomnövény. A soklevelû fejes salátát Európában a görögök terjesztették el, de õk is már az egyiptomiaktól vették át. Nálunk a 17. század óta ismerik és fogyasztják. A fejes salátán kívül ismeretesek még más, ritkábban termesztett és fogyasztott salátafélék is, mint például a piros fejes-, a jégcsap-, a tépõ-, a metélõ-, a kötözõ, a tölgylevelû saláta.