Tarhonya - milyen szépen hangzik ez a szó. Nagysága, színe, elnevezése, de felhasználása is helyenként változik. Általában több tojásból, megfelelõ finomságú lisztbõl, sóval és vízzel gyúrják, mint a közönséges tésztát. Ezután az úgynevezett tarhonyarostán átdörzsölik, és nagyság szerint osztályozzák. A tarhonya elnevezést már egy 16. sz-i kézzel írott szakácskönyvben is megtaláljuk. A kutatók véleménye különbözõ az eredetérõl. 
Adó 1% felajánlással a Bohócdoktorokért! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18472273-1-06
Ez eredetileg egy darás levesféle, melyet savanyú tejjel készítenek. A délszláv népeknél -melyek hosszú ideig török befolyás alatt éltek-"tarana" néven emlegettek hasonló ételfélét.
Vámbéry Ármin világhírû orientalistánk és jeles közép-ázsiai utazónk és kutatónk, 1862-ben Buharába menet: fehér lisztféleségbõl, kézzel gyúrt és morzsolt, majd juhzsírban megpörkölt -a mi tarhonyánkhoz hasonló- apró száraztésztafélét vitt magával élelmiszertartaléknak.
A tarhonya idehaza a 17.-18. századtól lett fokozatosan kedvelt, majd népétel. Az 1800-as évek elejétõl elõször ritkábban, majd egyre gyakrabban jelenik meg a népéleti leírásokban, történetekben, szakácskönyvekben is.
1842-ben J.G. Kohl német utazó" hundert Tage auf Reisen" címû munkájában több helyen megemlíti a tarhonyát. Elkészítése az õ leírásában úgy történik, hogy a savanyú tejjel készített tésztát agyagedényekben, tûz fölött szárítják és pirítják. Egész nyáron tartja magát, de száraz helyen két, három évig is eláll. Ha az emberek kimennek a pusztára bõrzsákokban magukkal viszik és a disznóhúshoz vetnek egy marékkal. Ez menti meg a sok hús és a zsíros étel fogyasztóit a csömörtõl.
A tarhonyák között napjainkig az egyik legkedveltebb a Tisza menti, közötte is leginkább a szegedi. Népszerûsége az 1879-es nagy árvíz után növekedett rohamosan. Ügyes kezû asszonyok készítették, szállították piacokra vagy a házakhoz. Nyaranta foglalatoskodtak vele, mert a szárító meleg napsütés a legalkalmasabb a tarhonyakészítéshez. A tojáson és a liszten kívül ez a legfontosabb összetevõje -vallják máig az idõs tarhonyakészítõ asszonyok.
A szegedi tarhonya a 20. század elsõ harmadától egyre kedveltebb lett, népétellé vált. Elsõ világháborús adatok szerint akkoriban Szegeden és környékén már pár ezer mázsa tarhonya készült. 1928-ban mennyisége meghaladta a 100 vagonnyit. A harmincas években a tarhonya népszerûsítésére számos akció, különleges, érdekes kezdeményezés született. 1933 augusztusában például a Szegedi Hét keretében Tarhonya- Naggyûlésen népszerûsítették.
A résztvevõk elhatározták, hogy iskolákkal, felnõtteket ellátó intézményekkel és a honvédséggel is megkedveltetik a tarhonyát. A propaganda elõkészítéséhez sok hasznos tanácsot adott Móra Ferenc is, de különösen felesége, akinek szakácskönyvérõl már néhány adással ezelõtt beszéltem. Megjegyzem, hogy a nagygyûlést a korabeli sajtó tréfás élcelõdéssel tarhonyakongresszusnak keresztelte el.
És végül a tarhonya nagygyûlés recept gyûjteményének a ma háziasszonyának is tanulságul szolgáló édes különlegessége a "Tarhonya bécsi szelet". A tarhonyát tejben kifõzzük, adunk hozzá egy darabka vajat, késhegynyi vaníliát, egy szeletke citromot és ízlés szerint porcukrot. Ha a tarhonya kb. 20perc multával puhára fõtt, edénybe öntjük, hogy lehûljön. Külön edénybe elhelyezünk vaníliát, citromhajat, mazsolát, másfél deka vajat, egy tojássárgáját és kevés porcukrot.
Ezeket jól kikavarjuk, a kihûlt tarhonyával összekeverjük, s ujjnyi vastagságban tepsibe kiöntjük, és téglalap alakokra felvágjuk, ezután bepanírozzuk és a szeleteket forróvajban szép pirosra sütjük. Málnaszörppel vagy csokoládé öntettel tálaljuk. Belõlem hiányzik egy csöppnyi merészség így hát nem vállalkozom a Tarhonya bécsi szelet elkészítésére, de a kísérletezõ kedvû háziasszonyok feltétlenül próbálják ki.
Barta László