Többé-kevésbé gömbölyû termõtestét piramis alakú fekete szemölcsök fedik, átlagosan dió nagyságú, azonban mogyoró-ökölnagyságú, sõt néha még nagyobb is lehet. A gomba belsejében a kemény szürkésbarna hús fehérrel erezett. Jellegzetes illata a fõtt kukoricára emlékeztet, finom dióízû. Bükk- és tölgyfák alatt élõ faj. Széles körben elterjedt Közép- és Dél-Európában, valamint Skandinávia déli részén. Általában 10-30 centiméterre a föld alatt él, ezért nem könnyû megtalálni.
Adó 1% felajánlással a Bohócdoktorokért! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18472273-1-06
Nincs könnyû dolga annak, aki segítség nélkül akarja megtalálni a szarvasgombát. Árulkodó jelek persze vannak: a termõtestek vonzzák a gombaszúnyogokat, ezek jelenléte elárulja a talajban rejtõzõ szarvasgombát. Egyes esetekben a szarvasgombatelep felett nagy területen kiég a fû. Nyomra vezethet, hogy a gomba a növekedése során megrepeszti a talajt, és ezek a repedések láthatóvá válnak, ha az avart elkotorják. Máskor apró legyek vagy vadtúrások jelzik a gombát.
Jobb eredményt lehet elérni segítõtársakkal. A hagyományos, önkéntes nyomravezetõ a sertés. Nem kell tanítani, idomítani, mert imádja a szarvasgombát. Ez egyben a legnagyobb hátránya is, mert a megtalált gombát maga szeretné elfogyasztani. Ebbõl kifolyólag gyakran kerül sor összetûzésre a sertés és gazdája között. Itt általában a sertés húzza a rövidebbet, de nem mindig. A sertéssel dolgozó gombászoknak gyakran hiányzik egy-két ujja. A kutyát viszont nem érdekli a szarvasgomba, meg kell rá tanítani. Keresésre használják a vizslát: jól keres, de szíve szerint inkább vadászna. A labradorban kevesebb a vadászösztön, az õ figyelmét legfeljebb az egérlyukak terelik el.