Honfoglalóink és a késõbbi századok konyhájának sajnos csak a hulladék morzsáit ismerjük. Amit a régi korok szokásairól tudunk az, részben a nagyurakét õrzi. A köznépire csak a néprajzi és más összehasonlító tudományok segítségével tudunk visszavonatkoztatni. A 15.századig hazai konyha-recept csak egy kézen megszámlálható mennyiségben maradt ránk. Mátyás királyunk után lett divatos-külföldi mintára-megörökíteni az étkek és italok elkészítéséhez adandó recepteket. 
Adó 1% felajánlással a Bohócdoktorokért! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18472273-1-06
Tudjuk például, hogy a távoli rokonaink Északnyugat-Szibériában a rénszarvason és a halon kívül egyebet nem is esznek szinte a mai napig. Fõrendjeink és a mindennapok embere évszázadok óta egyformán kedvelte, de mind a mai napig is kedveli a halat.
Azt is tudjuk, hogy fõve, sütve, füstölve és a jó ég tudná felsorolni hány és milyen formában kínáltak és ettek halat, a király asztalainál, az udvarházakban, kolostorokban, városi polgárházakban, jobbágykonyhákon, út menti vendégfogadókban és vásári sokadalmakban egyaránt. Régmúlt korok asztalán megbecsült és keresett étel volt a hal. Elõételként, levesként, fõételként, böjti idõben és ünnepi eledelül is kínálták. A 17. század jeles török utazója Evlia Cselebi a hazánkról írott ismertetõ szövegében megemlékezik a pörkölt ponty, a rántott süllõ és a kárász leves finomságáról. Bornemissza Anna fejedelemasszony 1630-ban kiadott szakácskönyvében vizából 22 fajta, harcsából 14 fajta, pisztrángból 18, potykából 27, csukából pedig 40 féle ételt készítettek.
A nagyszombati 1763-ban megjelent szakácskönyv különleges böjti ajánlata volt például az ikrás káposzta. Ahány fajta hal van élõvizekben és tengerekben, annyi féle elkészítési módja kell, hogy sokszorozottan legyen népek és gusztusok szerint - írja, egy 19. század végi lap a hazai halételeinkrõl beszámoló újságcikkben. Így is van, nincs olyan ország, ahol ne készítenének halakból levest. Vegyük csak például a híres Marseille-i buoillabaisse-t. A hazai igen híres és magyaros halászlé (vagy szebben magyarosabban hangzóan - ahogyan pl.: Jókai, Mikszáth, Móra Ferenc diktálja: halászoslé), alig kétszáz éves karrierre tekint vissza. Elsõ hiteles receptlét a reformkorból ismerjük. Bizonyos, hogy elõtte is kedveltek voltak hazánkban a halból készült levesek. Híressé mondhatni világhírûvé válását mégis a paprikával való házasságának köszönheti. Az elsõ, nem szakember tollából ismert halászléreceptet Horváth József Elek tudós Kaposvári gimnáziumigazgató 1828as útjáról ismerjük. Íme:
Bródy Sándor a híres író így vélekedik a halakról és a halas ételek készítésének mûvészetérõl. A hal a férfiak külön kultusza, szakácsnék veszõdsége. Vajon volt-e már nõ, aki halat tudott fõzni? Egy volt az isten nyugosztalja. A férfiak azonban mind halfõzõ zsenik. Tudniillik ami a paprikást illeti, amelynek fõ törvényei ezek: Meg kell párolni jó sok vöröshagymát vízben zsír nélkül, de nem sárgára és nem végképp zsámiskára. Most következik a tengernyi paprika. Aztán maga a hal: éspedig kecsege sok legyen benne, aztán ponty, csuka, harcsa, tok, czigány és fehérhal. Hamar besózni és be a lábosba vagy bográcsba, hadd fõjjön, buzogjon egy negyedóráig. A másik negyedórában már lassabban fõhet. Legkésõbb háromnegyed óra alatt tálalni kell.
A szegedi halászlérõl így ír Bródy: "A Tisza mentén, különösen Szegeden, a sûrûbb és erõsebb lé okáért takarmányhalakat és fejeket fõznek össze és átpasszírozzák a halászlébe. Jó-jó, de azért én nem javallom".
Minden tisztelet az öné, de nem értek egyet Bródy Úr. És végül a halászoslé megnevezést használtam, amit Jókai és Móra Ferenc is szívesebben írt a ma divatos halászlé (ami bizony félre is hallható) kifejezés helyett. A néprajzi szövegek hosszú lére eresztett halpaprikásként említik. A száz évnél korábban íródott szakácskönyvek receptjei " halpaprikást halászosan" kínáltak. A 19. század végétõl terjedt el a halászlé. Szebb volt a "halpaprikás halászosan" de az elõbbi vált általánossá, Sajnos!
Barta László - Algyoihalaszcsarda.hu